A közönség helyet foglalt. Csendben pattogatott kukoricát majszolnak, a háttérben tűzijáték, dobpergés, harsona, cintányér, hegedű, klarinét, és ekkor megjelenek én arcomon mosollyal, miközben Kisebbik Picinykém ágyát egyensúlyozom jobb kezem mutatóujján. Egy elegáns mozdulattal lehelyezem a padlóra, utána ugrok három hátra szaltót, taps, meghajlás, majd betolom az ágyat Nagyobbik Picinykém fekhelye alá. Tapsvihar, rózsadobálás, üdvrivalgás….
Khmm egy csöppet sántít a történet. És még csak nem is a hátra szaltó a legnagyobb füllentés a leírtakban, pedig a bukfenceimre is mindig csak hármast kaptam. Hanem az “ágyat betolom Nagyobbik Picinykém fekhelye alá” rész. Ugyanis nem fért be. Pedig többször mértünk, osztottunk, szoroztunk, kivontunk, minden lehetséges alap matematikai műveletet elvégeztünk, és mégis. Az az átkozott ágy magasabb volt a kelleténél.
Szóval miután hulla fáradtan bevonszoltuk a fekhelyet a szobába, majd a sikertelen ügymenetet (nem)végrehajtottuk, és én ott ültem gombóccal a torkomban összeroskadva a padlón,
a szemem a könnyfátyolon keresztül a játékokra tévedt. Egészen pontosan erre:
