Kucorgó ÖKORGANIZÁCIÓ

Jancsi, Juliska és a sütő esete

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, na még azon is túl, volt egyszer egy kerek erdő. Ennek a bereknek a szélén állt egy pici házikó, melyben éldegélt Jancsi, Juliska, az ő apukájuk és gonosz mostohájuk. A gyermekek édes szüleje egész nap kint dolgozott az erdőben – ugyanis favágó volt a lelkem -, mostohájuk pedig – mint ahogy a jelző is mutatja – elég mostohán bánt velük.
Miután az erdő szélén más gyerkőc nem lakott, így szinte éjjel-nappal kettecskén voltak. De ők ezt nem bánták, mert nagyon szerették egymást.
Egy szép tavaszi napon (mint amilyen most is van), aztán felkerekedtek kis elemózsiás kosárkájukkal, hogy felderítsék az ébredező erdőt. Egyre beljebb, és beljebb merészkedtek a rengetegben, miközben a rügyező fákat és a virágba borult réteket csodálták. Eszes gyermekek lévén, séta közben kis kenyérdarabkákat szórtak el az úton, hogy idővel hazataláljanak. Amikor azonban erre került volna sor, riadtan vették észre, hogy a kis morzsák nincsenek sehol, mert bizony a kismadarak mind egy szálig felcsipegették!
Juliskánk sírva fakadt, de Jancsikánk megvigasztalta: nem kell félni, most feküdjenek le aludni, holnap pedig kitalálják, hogy hogyan találnak majd haza! El is szunyókáltak az arra alkalmatos mohaágyukon, és amikor reggel felébredtek, hát mit vettek észre? Egy mézeskalács házikót! Miután pocakjuk mérgesen korgott-morgott, megrohamozták a kis kunyhót, hogy lecsillapítsák eme testrészüket. Amikor azonban Jancsikánk éppen beleharapott volna a nyalóka formájú ereszcsatornába, nyikordult az ajtó, és egy vasorrú bába jelent meg egy szem fogát kivillantva. Beinvitálta a gyerekeket, mert hát – hogy is mondjam szépen – nagyon szerette őket (Ugye most mindenki tudja, hogy úgy szerette őket, mint speciel én a lecsót?). Szépen, lassan a „kemence” felé terelgette őket, de amikor kinyitotta az ajtaját, Juliskánk riadtan felkiáltott: „Te jó ég! Hogy néz ki ez a sütő öreganyám?!” 
Ugyanis az alján odaégett fekete foltok éktelenkedtek.

Vasorrú bábánk pironkodva felelte, hogy már hosszú évek óta nem volt ideje elmenni a háztartási boltba valami maró tűzhelytisztítót venni, ezért eme piszkos küllem.
Erre Juliskánk – akinek mostohája a gyermekekkel igaz, rosszul bánt, de a környezetvédelemre azért odafigyelt – megkérdezte:
         Van itthon öreganyám esetleg ecet?
         Hát, az biza van, a savanyúságokhoz azt használom! – felelte a vasorrú.
         És szódabikarbóna is lenne?
         Hát, ha már így kérded, akkor azzal is szolgálhatok, mert gyakran azt használom sütőpor helyett!
         Akkor egyet se féljen nénike! Szódabikarbóna és ecet keverékével olyan tisztává varázsolom a sütőjét, hogy szebb lesz, mint újkorában!
Ezzel a kislány felgyűrte ruhája ujját, majd megszórta a sütő alját szódabikarbónával, végül az egészet ecettel meglocsolta. Várt egy ideig, aztán egy szivaccsal a vegyi erő mellé a manuális erőt is bevette.

És láss csodát, ilyen volt (Csak még egyszer, az összehasonlítás végett :):

És ilyen lett.

Banyánk annyira meghatódott eme látványtól, hogy megfogadta, innentől kezdve csak és kizárólag mézeskalácsot fog sütni benne. Adott is a frissen készített süteményekből egy talicskára valót két főszereplőnknek, akik végül hazataláltak, és még ma is azt eszik, ha el nem rontották tőle a hasukat J! Itt a vége, fuss el véle!
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!